Sandalogva nézi Ali Drégely magas várát,
S hogyha volna, tudom tépné dühiben szakállát 
Mert a basát szörnyen bántja,
Hogy nem juthat föl a várba,
Noha romba lőve már odafönt a bástyák.
Vágtatnának, hágtatnának, kúsznának a hegyre;
Utjokat itt szikla állja, ott vízmosás medre.
A magasság és a mélység
Mind legyőzetlen nehézség, 
S főképpen a század fák vad rengetegje.
Dörmög Ali: „Bizony igaz, hogy nehéz a várat
Elfoglalni, bár falai papirból volnának.
Jól működtek bár az ágyuk,
A romokra szánkat tátjuk, 
Míg felülről Szondyék nekünk fittyet hánynak.”
S ahogy ekként tépelődik, és már attul retteg,
Hogy megjön a – selyem zsineg, ha soká lesz veszteg,
Sátra előtt zsivaj támad, 
S látja, hogy ott mint cibálnak
Őrei egy idegent, ki nyárfaként reszket.
„A palánki varga vagyok!” egyre kiabálja,
„Vezessetek engemet a pasa sátorába!
Fontos titkot mondok neki:
Ha szavamat nem követi, 
Istók uccse soh’sem jut a drégelyi várba!”
„No hát beszélj! Gyaur kutya!” – a basa rámordul,
Összehuzva szemöldökit rettenetes zordul.
„No hát beszélj, de ha szavad
Nem mondaná az igazat,
Rút, bozontos kobakod föld porába fordul!”
S kardjához kap Ali bassa, s fejéhez a varga;
Ijesztésül Ali basa, ijedten a varga.
De azután, ahogy látja,
Hogy a basa ki nem rántja
Görbe kardját, igy beszél, szemét hunyorgatva:
„Ali basa, hatalmadat bámulva csodálom,
Mint sáska, ugy tanyázik sereged a határon,
Ágyudnak bömbölése
Versenyez a menydörgéssel,
Már nem is vár Drégely-vár, hanem csupán várrom.
De hiába lőtted rommá adaát a várat,
Sereged a Kecskehegyről által nem ugrálhat,
S hasztalan a kartács, bomba,
Míg föl nem jutsz az oromba,
Szondy György s kis csapata bizony csak fitymálnak.
De mondanék neked egyet, kettő lesz belőle!
Van ám egy út, mely fölvezet oda a tetőre.
Vargabetüs út, mondhatom,
Ám én fölvezetlek azon,
De mit kapok majd ezért: bor lesz-e vagy lőre?
„Megfogadom a próféta fényes szakállára!”
Szól a basa – „megfogadom magára Alláhra!
Hogyha oda vezetsz minket,
Kapsz jutalmul annyi kincset,
Amennyi csak belefér terebély-irhádba.”
„Éppen elég volna ennyi!” – motyogta a varga
Bő potrohát vigyorogva végég simogatva, 
S gondolva a jövendőre,
A ráeső kincs esőre,
Kellemesen viszketett két kicserzett marka.
S cihelődnek, rezgölődnek immár a táborban,
Páncél zörren, fegyver csörren, lovak lába dobban;
Fasudárbul, törzsökébül
Faltörő kos, lajtra készül,
S megmártják a nyilakat szortyogó szurokban.
A vargával csinján bánnak, mint a himes tojással,
Mézes sörbettel itatják, etetik pláffal.
S mielőtt a hajnal feljő,
Megzizzen a sűrű erdő;
Madár rebben, fut a vad, rémült rianással.
Rengetegnek sötét alján, vágások mélyében,
Lankás lejtőkön keresztül, irtások mentében
Vezeti a varga őket,
Merre Szondy hős a nőket
S gyermekeket küldte el – gondos várurképen.
S hogy a hajnal bibor-özönt önt szét a határon,
Ali előtt állong-tátong a vár, azaz vár-rom.
És kirohan Szondy rájok …
Hisz a többit jól tudjátok!
Hős halálát zengeni meg sem is próbálom.
Szondy Györgynek nemes vérét sivó föveny szivja,
Hült tetemén a pogány is részvét könyét sirja; –
De előjön söndörögve
A varga, ki egy üregbe
Rejtőzött a harc alatt, s célozgat a – dijra.
Ali basa beviszi őt kincses sátorába,
Hol a sarcoltarany, ezüst hever garmadákba,
Megtömet ott egy nagy zsákot…
Varga szemet, szájat tátott,
S teli holddá kerekült mosolygó orcája.
Azt se tudja: aluszik-e vagy álmot lát ébren,
Ennyi kincsről fogalom sem vala szűk eszében.
S hogy a zsákot szinig tömték.
És még csak le sem fölözték,
Majd kiugrott bőriből kapzsi örömében.
No de erre nem volt szükség. Ali rákiáltott:
„Itt az arany, de szeretem ám a pontosságot!
Jutalmad lesz annyi tallér,
Amennyi az irhádba fér,
Ezt igértem neked én, és szavamnak állok.
Ragadjátok őt s vigyétek, – nyuzzátok meg mindjárt,
Hadd láthassuk pontosan, hogy neki mennyi kincs járt!”
S bár szabódik, bár vergődik,
Tőtől talpig lefejtődik, 
S ordas bőre tömve van aranyakkal immár.
És Ali szól: „Eltemettük Szondyt méltóképpen, 
Sirja felett zászlós kopja lobogjon a szélben.
Ám ki mint ez álnok varga,
Honfitársat is eladja,
Annak a jutalma ily csúfos halál légyen!”
A drégelyi várhegynek egyik oldalából
Gránátokat mos ki néha a zuhogó zápor:
Megkövesült vércsöppjei Szondy hős szivének
Azért oly lángpirosak, azért oly kemények.
Hova pedig a vargát dobták – temetetlen,
A „Vargató” bűzlik ottan; sara feneketlen.
Gránát lett a hősi vérbül, s az áruló vére
Dögletet hoz ma is az egész vidékre.

Luby Sándor feldolgozása